Halk búgó hang kísér. Olvasni kezdtem és kísérőként, mondom, aperitif, a hang. Alig hallhatóan, búgva-búggatva, nagyon huncut egy hang, mondom, de! Mondanom se kell, kissé aperitifként jelen van, kissé folyamatosan, kissé. Beszélek, sorról ahogy sorra haladok, át-átállva egyik lábamról, az akusztika miatt, valamit mondani kezdtem és. Ez a, nem hagy nyugodni, kísér, kissé tolakodó, mondom, tolakodóra gyanakszom, na! Mintha hallottam volna, szövegem ismétlődését felcsigázza a visszhangzó, zajos kicsit, nem. Lábamról állva ide-oda, keverem a sávokat, keveredem. Ami kísér, nagyon folyamatos, független, menjen a. Valamit akarásom nyomán támadó hangokat kérésem nélkül, bosszantó erő diktálja, hangos kirohanásait balról jobbra, vissza is az én lépéseim írnák fölül, kettőnk közül, ami azt illeti. Felcsigázza a hangzók zsivaja, felgerjedt előadási légkörben túlhangozva, túláradón egymás zaját, erős rivalizálásba kezdtünk. Forró kísér, sajátom deformálása, valami, hogy nem szégyelli a, magától tol tűréshatárokat, sávtúltengésben szenvedek. Lábaim mélyen állják a sarat. Aperitif, mint tömény berúgás, elvesztem a kontrollt minden, felett lépésem zajával kiöntött hangom keveredik, keveredik, nem adom tovább. Lábamról állva át felemelem, a hangomat, észrevétlen, sistergő hang kísér. Na de aztán el akarok, mondom, mondani valamit, ide figyelj! Az akusztika miatt van, felcsigázom, a saját hangomat kísérő csattogó, valami csattog, pimaszul beivódva a fülekbe helyettem, helyettesített mondanivalóm helyenként, figyeljetek, kiáltom, nos, mondom, szinte ugrálok az akusztika miatt, komoly erőfeszítések hangoznak egyre hangorkán kísér, orgánumom deformálódik, dezantropomorfizálódig, mondom, követni sem bírom saját, lépéseimet balról jobbra, lentről fel, dörgő hangon kísér, zörgő–bepöccenő hangon kísér, mit akarok mondani, de! Mondom, de, zaj van, felzajdulok, gajduló fajtalankodok, érzem, sajátom kerregve csörmög, a magamra törő ismétlőjelekkel, halk búgó hang kísér, halk zúgó hang mormol, dorombol, zaj mocorog, morajlik, csendben kell lenni, csendben maradni, csendrendelet kísér, szavak ismétlődnek, szavak sorban szólnak, beszélek, nem, hallanak, halnak szavak sorban szóval, tartanak idáig, ide dőlnek, halomra. Lassulok, nyugszom, ide kísér, ide halomra, dőlnek, halomra kísér.

Ez a szöveg semmiképp nem kerülhet papírra, mert a végletekig tágítaná a határokat. Bármely alkotás, közvetlen közelében deformálódik, átalakul, kitölti az értelmezhetőn túli teret, nem ugyanaz többé.

A szó bármely értelmében, ez a szöveg nem hangozhat el. Felismerhető kiejtésekor, a hallótávolságon belül eső elemek átlépnek önnön meghatározhatóságukon, a valóságban, betöltött szerepük a mindenféleképpenhez viszonyul. Nem tudhatjuk, ez mit jelent.

A mozgás ezt a szöveget egyáltalán nem állhatja. Ha elképzeljük, a táncos értelmileg szembekerül, magunk is annyira átértékelődünk, hogy jelenlegi tudásunkkal együtt újjátermünk, materiális megfogalmazhatóságunkon túljutni saját jelenlétünktől nem tudva, vélhetően a világ egyesülni fog.

A mozgó nem élheti át ezt a szöveget. Egy laikus látja őt akaratán kívül elveszni a találkozás intenzitásában, a szemlélő tudata ám csak a történést érzékeli, a változás létrejöttét. Ez a laikus elméletben létezhet, nem fog.

Ez itt nem a valóság. Az előző mondat nem jelent semmit, a toll sercegése, vagy a levegő rezgése olyan fölöttes állapotot szül, ami elgondolhatatlan, mint a világ egyesülésekor keletkező és ahhoz viszonyuló értékrend. A helyzet állva marad.

Nem tudjuk, ez mit jelent. A végeredmény a világ, papírra kerülése maga, kiszámíthatatlanságával együtt a laikus láthatja a következő sort, a szavait azonban nem. Minden tágítás ennyire fogalomhű, ezen a téren a harmadik dimenzió nem menekül, a legfontosabb tanulság a szöveg létrehozása lenne, ez azonban már adott.

Csendesítse a terepet le, a füveket csendesítse, tényleg csendesítsen le valamit. A fákat hallgattassa, riogassa halkra a fákat, hosszan nesztelenítsen. A külső levegő zaját, a zajt suttogítsa, amennyire lehet. Szigetelje el a hangokat a világ gyökerétől, bármilyen növény izgatott hangját tompítsa. A rét minden összetevőjétől szerezze meg rezdüléseiket, egymáshoz súrlódásaik és simulásaik vonódjanak ki. A lehulló ág érintésétől fosszák meg, suttogja egyre a, némítsa el a pattanásokat, koppanásokat, kinyíló szirmokat, a változtatásokat tövestől némává. A csöndesítés legyen a fő. Halkítsa a földet is, egy időre halkítsa le a földet is.

Ahogy hosszan, melegen bújnánk most össze a dunna alatt, vagy az se kell, csak a két test érintkezése szülné ezt a varázsos boldogságot, ami most engem körbevesz, ahogy most írok, ahogy rád gondolok. Ahogy most te is elképzeled, érzed érzed azt a lassan dobbanó ütemet, a halk taktust, amit az én testem követ, ahogy a rímek életre kelnek, mert most kell kell hogy legyenek, de csak ilyen kedvesek, tiszták, amilyenek és ahogy most te elképzeled, az ismétlődő hangalakzatok, amivel én elképzellek és ilyen hangot, ezt a hangot megadom, ezt az ütemet testünk minden izmának, a te izmaidnak és az enyémnek ebben a lüktető, gyorsuló-lassuló feszültségben. Képzeld el így feszülni a testemet rajtad, kedvesen és tisztán, késések pillanataival viszonzod, ahogy táncolni szoktunk. A rámvillanó pupilláid mozgása ilyen, képzelj el most úgy mozogni, ahogy a fény mozog meztelen testeden, táncolva, egyre gyorsuló és egyre lassuló tempóban, mert a fény ilyen. Most inkább fond körém te is úgy a lábad, mert itt mindent meg kell tennünk, ahogy én, ebben a versben nem lehet vége egy éjjelnek úgy, hogy nem veled vagyok, és te nem táncolsz velem, együtt mozgunk már a felszikkadni készülő harmatcseppekkel, a városból kiálmodva és összeálmodva egymást egymással, istenem hogy lüktet hogy pörög fel ez a marasztalhatatlanul változó kép felizzó és egymásnak szoruló és egymásba nyomuló testeinkről! Ahogy mi szeretkeznénk, vagy nem, ahogy mi szeretkezünk angyalok módjára csillagnyi messze az égő hajnali párában, elveszve benned és te rajtam, mikor ez a vers meglett, megvan, minden belesűrűsödik most a képzeletedbe és te lelkesen bújsz bele abba a hűvös ágyba, mert te is szeretkeztél, ahogy az angyalok siklanak ébredés előtt, de te még csak így, ahogy most én ezt a verset gondolom, szóval így szeretkeznél most és pontosan így szeretkeznél itt és szeretkeznél, velem.

Átjön és itt van egy darabig. Egymáshoz bújunk, mert most már, ennyi idő elteltével egymáshoz lehet, következmények nélkül, minden nélkül. Odabújik hozzám, én pedig átölelem és fekszünk az ágyamon, vagy ülünk és sokáig, néha persze csak pillanatokra, szótlanul a szemeibe süllyedek. Az ember, aki már átélt ilyet, utólag képtelen beszélni erről a süllyedésről, hirtelen elveszt mindent maga körül, a szoba átrendeződik. A szemei, ahogy éppen elveszek, tisztán kékeknek tűnnek, ha egyáltalán meg tudnék szólalni, a legszebb szó jutna eszembe róluk, amit valaha valaki kimondott, de azt a szót amúgy sem ismerem, mert az ilyen szavak örökre eltűnnek az időben, ahogy én is belesüllyedek és eltűnök, néha ugyan csak pillanatokra, amikor ő a mellkasomon fekszik, vagy csak ül szemben, és tiszta tekintete rajtam pihen. Mostanában sokszor átjön és egy darabig itt van, mert – ahogy érzem – ezek a darabok fontosak neki. Mint amikor valamit olyan sokszor akarsz átélni, hogy teljesen átadod már magad, tökéletesen megsemmisülsz, térközök nélkül, folyamatosan boldogan. Ha meg tudnék szólalni most, kilépnék ebből a valóságból, a szoba, ahová ő átjön és ahol sok időt töltünk, megmozdulna, kitérne és megszabadulna a határesetektől. Azt mondanám neki, a szavakban alig-alig bízva, így, halkan, szeretem, így most. Azt mondanám, éppen ebben a formában szeretek vele ülni, vagy feküdni és hallgatni, őt, vagy ő engem, a szoba pedig közben, és ezt mindketten éreznénk akkor, minden sarkában eltérülne-elfordulna, egysíkú nyelvi pontatlanságaimon nem csodálkozva, tudná jól, amit én. Megérti bizalmatlanságomat, mert az a szó, amit igazából mondanom kellett volna, valahol, kimondottan régen elhangzott már, megváltoztatva időt és térhatárokat, eseteket és közöket. Így, amikor átjön, és itt lesz majd még egy darabig és én elveszek megint, bátortalan és néma maradok. Nem mondok semmit, nem lesz mit. Fekszünk majd egymás mellett, vagy egymással szemben ülünk, az ágy végül mozdulatlan marad, ahogy mi is, csak a szemeink árulják el, hogy éppen süllyedünk. Szépségesen és kétségbeesve, szavak nélkül, egymásba, és közben már tudni fogjuk, ahogy eddig is, ami minden darabban ott van, minden átjövésben és visszatérésben, amitől mindketten leginkább félünk. Hogy semmi sem tarthat, és semmi sem örökké.