„Ha szabad tudnom,
szenvedett valaha vérszegénységben?”
Dr. Nietzsche (La strage dei vampiri,
1962. Rendezte: Roberto Mauri)
***

Ó, azok az ősidők,
panelházakban
szunnyadó készülők
gyermekek
fogantatását
álmodták, igen.
Nappalokon nem,
de éjszakákon át
ezek a fantázló
hős szülők
szajkózták:
klafa, hemoglobin,
aha, kromoszóma,
klassz, iksz és ipszilon.
Vámpos panelkóma
Domus-vánkoson,
ó, mindenük lett
ez az álomvilág.
A fogantatásunk
maszek volt, mondták
fogsoron következő
hagymásvér-partijukon,
és vicsorogtak áthatón
egymásra, s a tükörben
nem látták önnön
átlátszóságukat.

És az NDK-s ultrahang
kimutatta
a jövendő utódot,
engem, Zsoltot,
a szívet, a torkot,
a szájban harapni
készülő késéles
szemfog.
Na, nem akkorák voltak
még, mint vamp apukának,
csupán félkövérek,
s látták még a félelmesen vérbő,
rájuk csukható, pici babaszájat.

És kinő a világ szeme,
és kilóg a világ foga,
és feni a világ a fene
jó dolgát, miközben
kijön a sodra a medréből,
kilóg a lóba a teknőből,
kilép az, kilép az
elénk és elmondja, hogy:
kinő a szemem,
kiszúr a fogam,
kiszáll a kezem,
kijár a lábam!
Ki más, ha én nem,
ki másra számol
rá az ember, önmagára,
ha nem rám!
A világra számít,
a viágra hasztalan
már az emberen,
halandón! Nem áll
előttem rendesen
semmije sem!
Én, a világ,
letettem rólatok,
fiam!
– mondta a világ,
s fordult, hogy az ember
pedig előbb fejre, utóbb
lefelé esett, ki a Földről
az egyetemleges
semmiségre.
Az ember így fejezte le
sorsát, a világ így kezdte
elölről magát.
Ment tovább megint minden
embertelen!

A vámpír
letépi a legkedvesebben
nyíló virágot szemfogaival.
A szirmos, csupa kecs
torzó nem pusztul el,
mert előtte ozmózisos
hemoglobin-asszimilációval
örök életet biztosított számára
elszakítója.
Fontosabb testnedvek
cserélődtek, az életben tartó
funkciók a harapás után
nem szakadnak meg.
Ez bizony a szerelem.

A vámpír gyökerétől
megfosztva
szereti a virágot
(nem tudja egyébként,
hogy a pollenizáció
során a virágban keletkező
hímivarsejteket viszi szét a szél),
és nem érti,
a virág miért hajlik
kifelé, el tőle, a mellzsebből
le a földre néz
minduntalan.

A vámpír boldogtalan,
mert a virág nyílik ugyan,
de a mozdulat
életszerűtlen,
nincs illata
és száraz a tapintása.

A vámpír nem érzi,
hogy az örök életnél
van fontosabb dolog,
legalább kettő:
a gyökérzet
és a szaporodás.

A szerelem örök,
a virág is örök,
a vámpír Baudelaire-
verset olvas,
és belehalna.

Nem ítélheted el
öreg vámpírjainkat,
csak mert nem
haladnak a korral,
és szépek maradnak,
tehetősek,
közös fedél alatt
nem marakodnak
feltűnően olyan sokat.
Inkább nagyvonalúan,
ágazó vonalakban
rajzanak,
hiszen vérükben
van a képlet:
hódíts, nyerd el,
nyakazz, fogazz,
szívd meg!
Vérképük
országos látlelet,
szívük felújított
Ikarus 280,
bramm-bramm,
sebességben
durmol a RÁBA-MAN
pitvarmotor, vele
felhágnak a vidék
mellkasdombjaira,
lapockahátságaira!
Hajlott koruk,
ferde foguk
fagyasztotthús-kés,
átvághassanak
kisvárosi utakon
hagyott ütőereket.

„…de legyünk őszinték, minden szülő kínos.”
Neil Gaiman. Fordította: Hegedűs Orsolya
***

Jut eszembe,
akarok majd én is
gyerekeket.
Fogakkal.
Állnak majd sorban,
szálkák az ajtóban,
az iskoláéban,
izmuk vámpírizmusuk!
Kamaszon máshová
kívánnak, ha nem is
a föld alá,
ne lássák
őket sáfrányfog-
apjukkal.

Ez sajnos benne van,
nyilván jó leszek
apaként szerintem,
de anyám
bénának, nagy lányom
töketlennek mond
távollétemben,
és ezen nem ront
vagy javít, hogy
a hátam mögött
szólják:
vérszegény szívóbarom!
Ez van a legtöbb
vigyorban,
fogkocogásban.

Tehát gyerekek!
Akarok mégis kettőt,
sajátot,
ne olyat, akihez utána
mentőt hívhatok, mert kivérzik
nekem a karomban,
miközben én egyre jobban
leszek.
Kronológiailag
akkor előbb egy nőt,
egy szőkét, akit
leszakíthatok vagy
le van már szakajtva,
s túlélte, vamp lett,
a megjelenése örökké kult,
kultúrája, aurája
trendi, nem idejétmúlt.

zívni mindenki tud,
de a művelet élettanát
kevesen tanulták jól meg
környezetismereten,
vagy elfeledték,
nem is beszélném túl,
megyek és ilyen virágra
teszek szert előbb.