„– És mondja, mi a legrosszabb lehetőség?
– Az, hogy a holttest magához tér.”
C.H.U.D. II – Bud the Chud (1989). Rendezte: David Irving
***

Halott ötleteim vannak. Megvalósulatlan, félkész szörnyetegek kergetnek büdös lehelettel, élesen metsző, hideg fogakkal. Már amelyiknek van foga, szája, arca. A gondolatfoszlány-szellemek, azok éteri átkokkal kólintanak kobakon, az elfeszegetett szavak meg tűrohamot indítanak a dühödtre dagadt nyelv ellen, amit zárnék a fulladásmélyre, levegőtlen kamrába, de megtalálják akkor is, ott is, és szúrják lefelé, döfik. Tűk résnyire a határtól. Tűkör a multinyelv körül. Nagy levegő, kényszerű tüdőszél.
Mit akartam mondani? Rohadt régi dolgok! Esztelen rohanás, nincs idő kifejteni semmit. Halnak, amiknek meg kell. Tűkön ülve öregszem egyedül meg.
Mások vetik az időt, ahogy ágyneműt szoktak. Jegyeznek. Jelmasnit kötnek vagy bogot, zsebkendőcsomót, kákagubancot. Én simán felejtek. Emlékezetkiesés a kilencedikről. Zuhanás a könyvespolcról. Ki kell jegyzetelnem a könyveket.
A felejtés ellengravitációs gesztus.
Nem lehetséges kizsigerelni az időt, könyveket olvasni a két dimenzió miatt csak felületesen lehet. Jegyzetek készülnek a fejemben, de lezuhan minden a tudat alá. Minden csak átfut, nem marad. Feledkezem, ez valójában a tudat alá zuhanás szinonímája. Miért vagyok képtelen magam hipnotizálni? Az idő megy, elvileg bölcsebb vagyok, de nem jut eszembe. Csak az érzés, hogy tudtam.
A bennem meglévő információk nagy többsége elérhetetlen, de, ha volt átfutás, szinte biztos, volt feledkezés is.
Ez lehet a bölcsesség is.
Egy hidraulikus prés a tudat, tölcsér fonémaszűk végcsővel. Alul meg az összes elhangzott szódarab, összenyomva, rázva, nem keverve. Alulinformált vagyok. Alulkevert. Magam alatt informált aggyal keringek körbe spirálisan, spirituálisan, egy senkisetudjamilyen középpont körül.
Nem kell ragoznom, milyen keveset tudunk a szavakról. A jelentésükről, a jelenségről magáról – jelentőségéről, ahogy és amiket kimondunk vagy elhallgatunk. Az első farkas, aki vér, az első ember, aki szavalni tud. Vajon a vers volt előbb vagy a szavalóverseny? Én értem-e meg előbb vagy a verseim? Ki érti ezt?
Egy hidraulikus versprés a tudatom. Néma, szűk járatok az agyamban, alatta a szájpadlás, azalatt a nyelv fogakkal. Lehet bölcsességfog is. Van átjárás a szavak és a gondolatok közt. Az engem elhagyott szavak a tieitekké lesznek.
A kimondott szavakból űrhajók épülnek. Azokban utazunk egymás felé.

„Most felsugározzuk az űrhajónkra.”
Csillagkapu: Univerzum (2009). Rendezte: Robert C. Cooper, Brad Wright
***

Száz százalékos űrhajócsend vesz körül. Ez a csend nem nyomasztó, nem éktelen. Ez a csend kiszakadt a Földből, egyfajta végtelen. Versbe való ez a hangtalanság, szavakkal fogható, félrevont képekben, elcsitult mondatvégekben tetten érhető.

Elvágyódsz, azt értem, holott nincs konkrét eleged, nem állsz némán a tetthelyeken, a szemeddel fotózva, fülelve, fejingva, hogy ez a vér már elfolyt, ez a vonal egyenetlen, nincs mit tenni az elhullással, meg ami volt, elvarrt szál virág. Az elvágyódásod elvi, és pont emiatt nagyon távolra szóló. Nem országok közti utazás, baráti társaságok cseréje, közegek távolítása. Erős kiszakadás.

Erre tenni fel az életet kész öngyilok, mondod és nem rakod fel magad egy lapra, a kezed nem nyújtod előre-hátra, hogy észrevegyenek. Csendben mész majd, amikor úgy látod, a menésnek eljött az ideje. Egyelőre beszélsz róla, és neked ez, most épp elég.

Megírtad azt a fekete könyvet, amiben nem veszed magad olyan komolyan. Az űrről és rólad szól, meg a szép nőről, akit, ha kérdeznél, menne, veled lenne. Szállnátok együtt, hogy bírd a bazi kvantummechanikát. Jól tudod, fenn nem terjed a hang, mert nincs molekula annyi a térben, szótlanul beszéltek és ha nevettek egymás háta mögött, azt a másik nem látja. Vagy érzi, érzékeli valahogy, és akkor az bizonyíték a kvantum-elektrodinamikára, a kölcsönhatásra, a két energiátok közöttire. Részecskék adott térben, sűrű, két emberobjektum, akik bolygón innen összekerültek.

A könyvobjektben egy hatalmas, hosszú vers. Prózai, mert az csendesebb, folyó abban a szöveg. A prózában írott vers jól rejthet el érzelmeket. Nem ütköznek ki állandóan a földi rímek?, kérded, meg nincs akkora tétje, hogy a folyót molekuláig megértsd. Hagyod magad benne, együtt lecsorogni, visznek a mondatok, gerendatutaj, vagy épp, hangulatában: űrhajó a fényben felfelé.

Vagy lefelé, vissza, ha úgy tetszik, az elvágyódás végetér egyszer. Jó fenn, jó. Virágzó kapcsolatod nem sínylette meg, sőt, szorosabbra kötődött. Előnye volt a zártságnak, jól jöttetek ki az űrből. Ez is benne van, a könyvben ott, a vége felé. Hogy kell időről időre igencsak elszakadni. Engedni a vágyakat szét, fújatni széllel, fúvatni még! S aztán rendben megérkezni. Csendben, persze.

Száz százalékosra kell megírni azt a fekete könyvet, hogy más ne tévesszen el. Ha érti a könyved, tudni fogja, hol jársz. Legyenek benne a közlekedő tények, és egyben gépcsavar, forgatás, hogy érdekesebben üljön, maradjon a gondolatban, átlátható.

„Hisz ez a mező valósággal illatos. Ez a bárányfelhős ég meg
valósággal szórja széjjel a szikrázó napsugarakat.”
Thorma János Szinyei Merse Pál Majális című képéről
***

Sínjein meg se áll, ahogy fut a kocsi, a vasfuga kirozsdáll ugyan a hézagok közül, reszel, de megy az, halad rajta, ami. Kanyarban széjjelszikrázik kicsit, nem vészesen siklik a fém a fémen, szórja a virágos mezőkre a nehéz ércillatot. Ott fekszünk az egyik felhő alatt, a vágányok mellett is tavasz, mellettünk a kuvasz csak azért ugat, hogy nagyobb friss levegőt harapjon. Megy a vonat. A sercegés a sínkanyarban jól szól, és hangosabbra veszi a madarakat.

„Kezdetben féltem a sötétben, de már csak utálom, unom.”
Berka Attila: A csodaizé
***

Ez nem én vagyok. Csak doboz a szekrényben, amit a háború elől menekítenek. A világ háborúban, a világ is csak egy doboz, amit az istenek elől menekítenek. Az isten is csak egy világ, amit a sötétség elől menekítettek. A szekrény is csak egy doboz. Isten világít a sötétben, könnyű lesz megtalálnotok!

JA-val fekszünk a síneken, várjuk, hogy jöjjön a vonat, nevetünk. Barátok vagyunk, régóta, mióta az eszemet tudom, a régi nóta, ez a veszélyérzet, a közös idő, a mindig halott nyár, a fehérre őszült messzi tél, ez minden, a sínek párhuzama. Ahol fekszünk, kétoldalt erdő, elöl-hátul levegő, kinevetjük magunkat a nagy szélben, JA ebbe a nevetésbe komorodik bele. Valami zúgás hallatszik, valaki bütykölt az idővel, babra munka, balra erdő, jobbra érdemes hézagok a térben, a fent és a lent idejét múlta, a múlt jövővé érled. Egyszerre pattanunk lábra, kétfelé indulunk. Közénk sodródik a gyorsvonat és kürtöl, belekerget minket a fasorba, a fához szorít-taszít, forró szelet rúg a robogás. Küzdök a sírással, lassan serken. JA-t nem látom, amikor vége, a fasorban sincs.