Valahogy
visszatéved néha,
valahogy gyerek lesz
valami benne
valamiképp.
Meglát valamit
a szemében, és
elképzeli magát
olyannak,
aki kortalan és szép
és kicsit vidám,
és valamiképp
embertelenül
merész.

Halkan szólok,
húzzuk a kanapét ki,
nyújtsuk éjjeli
végtagjainkat rá,
oszlassuk el
egyenletesen,
karod karom,
lábam lábad,
fejedelmi
fonatunk legyen.
Összeadódnak
a terek,
elvonó a csended,
semmi nem erős, nehéz.

Elhaladó fény a falon,
meleg lesz,
engem mégis
a pisla félsötétben
két szemed
kékít el.
A zárt színekben
halkan engedünk.

Hét tortát süss,
tegyél négyet
szobánk sarkaiba,
hármat középre,
a lakkozott asztalra.
Olts le hét villanyt,
önts hét pohárba vizet.
Nézz hétszer ki
ajtón, ablakon.
Imád édes legyen!

Az első tortád bástya.
Erősre gyűrt tésztából,
karamelltetővel,
dióbéllel töltve készítsd el.

A második saját szíved legyen,
két fehér markod feszítse
piros szélűvé,
kend színén,
sűrítsd tepsidbe,
mindent beleadhatsz.

Harmadikod készüljön
egy mozdulattal,
ahogy a történetes lócán,
hét éve, először
értünk épp össze.
A könnyű nyújtást
egymásig csurgó
máz tartsa meg.

A negyedik torta nehéz,
morzsás és szép.
Kettőnket reszeld,
forgasd bele!
Váltakozó ízünk
sós, szirupédes,
légies, egysütetű.
Formás lényegünk
tortája tejszínű,
törtfehér.

Középre három tortát formázz.
Az egyik én legyek.
Már tudod, mit keverj bele.
Ha kóstolod,
nyelved végén bőröm
ízével kerekedjen
életlen marcipánszemem.

A másik torta te leszel.
Kezeimmel
készítsd, süsd,
arcommal díszítsd.

Az utolsó torta trükkös,
az előző hatból áll.
Mindből egy íz,
összeérő színek,
hab és állag.
A torták feje:
mi, mindennel
együtt,
mint az idő
eleje,
a kelesztés,
amiben egy
jelen van és múlt,
kész és készülő,
kigondolt és megtett,
egyszerre nincs,
és jelenlévő.
Mi minden
és egész.

Nem lehet
nem giccsesen írni
a tengerről.
Nem írok
a tengerről ezért.
A tenger helyett
rólunk írok
a tengernél.
A kék égbe
tett felhőkről
sem írhatok.
Giccsesek nagyon.
Nagyon-nagyon kékek.
Magunkról
írok ezért,
hogy nézünk
elmélkedve.
Az erkélyről
sincs mit írni,
ülünk benne,
és bámulunk ki,
nálam sör,
nálad egy koktél.
Giccsesek lennénk?
Dehogy, jelented ki
rögtön, és csókolsz
egyet rajtam,
nem túl kecsesen.
Aztán végül
a ránksötétedésről
sem volt mit írni,
csak annyit,
hogy szépen
ránksötétedett.

Estéink végül szépen kifutnak,
s mi a kanapéra gyűlünk egybe,
összerendezni szétszóródni
mindig kész napjainkat.
Belenézek kék tó szemedbe:
a másfél szoba kutyástul,
kilátás a budai hegyekre,
valahol középen a jégmentes járda,
ahol Szifon a labdáért gurul.
Minden emlékké téved el bennünk.
Mosolyodat az én szemem vetíti túl,
borostámat elképzeled szakállnak,
túlzásba esünk ártatlanul.
Úgy jó az, helyeslünk a kanapén kinyúlva,
barna szemével közénk Szifon kerül.
Lassuló időbe lógó kezünket
a másik vállára vetjük,
és kajánul belealszunk
olyan jóleső éjszakánkba.