Derekad,
lábam mind
a porban,
kezeink
fogódzók,
szívünk
közös erdő.
Nem irigylem
tőled a fákat,
nem sajnálod
tőlem a termést.
Nem azért
öllek meg,
mert felvet a föld.
Hozzám szorítod magad.
Érzed szétbogozhatatlan
törzsünk izomágait.
Szemedben pattanó rügyek.

Mások kiáltásától
karnyújtásnyira
emelkedünk.
Kifulladásuktól és
alábukásuktól
mentes övezet.
Hiányukat
kötelességünk a tenger
fodrozódásának vélni.
Ennyit kérsz tőlem,
és egy nagy levegőt.
Távolodunk.
A víz sötét és sűrű.
Messzebb érve
lesz világos:
saját mélységem
egyetlen visszatartott
levegővét.
Leereszted a kezem.
Nem ereszkedem.

Mennyivel
életszerűbb
lenne veled
tölteni a napot.
Engedni hődnek,
ha kétely hűtene.
Kerülni vállad,
nyakadba érni.
Odamelegedni,
úgy szorosan.
Szuszakolódni.

Testemként
tartalak.
Nem tudom,
hogy engedheted
magad ennyire el.
Talán szükséged
van néha a lázra.
Meggyulladhatok.
Arcod hűvösebb.

Hívjatok
éles kardnak,
vonjatok egyre
előre,
szisszenésem
hordja a szél szét,
hasítsak pontosan,
időre.
Mit tudok én,
amit ti nem
bírtok, a színhúst,
a kar tömegét?
Megnyílnak
az élők.
Feltárul
a mellkas.
Összecsuklani
eljött a perc.
Hívjatok
távoli szélnek,
amit öregek
térde érez.
Ha érkezem,
mondjatok
csonthidegnek,
és eltöröm álmaitok.

Egy testtel
később
magadhoz
térni.
Egy pillanatig
várva csak,
hogy húzzon
a színre fel
valaki,
jöjjön elő
vele
a könnyű
jövő.
Vitetni
magad
a fénybe
isteni
grátisz.
Vitatni:
élni készen
az elsőség
másodlagos.