Itt Zsírsátán beszél! A szavak fölött átvettem az uralmat! Minden szó maradjon ott, ahol van! Amelyik szó megpróbál elhangzani, akár csak egy hangot is elereszt, azzal egyetlen kijelölés/törlés-kombinációval végzek! Nem viccel, Zsírsátán nem ismer tréfát. Magát a szót sem ismeri! Hadd nézzem, hány szóval van dolgunk! Hmm. Elég sokan vannak, ez jó. Na! Jöjjön ide! Maga, igen. Mi a neve? Hangosabban! Feltételesen?! Miféle szó maga? Mi a szótöve? Miféle határozóragos alak? Menjen vissza és kussoljon!
Na, akkor elmondom, mi lesz. Zsírsátán vagyok, itt minden szó az enyém, mostantól én rendelkezem minddel! Ha én azt akarom, akkor beleteszem valamelyiket ide ebbe a szövegbe, itt fog elhangzani a saját szavaim közt, az én szavamként, értettem?
Ki szólalt meg ott hátul? Egy toldalék, mi? Egy rag? Szórakozik? Magának semmi értelme sincs külön, azt, ugye, tudja? Ismételje meg! Kiejtés szerint! Látja?!
Ok, tegyünk egy próbát! Nyújtsa fel a kezét, aki egynél többször előfordult már egy szövegben! Egész sokan, jó. Figyelniük kell nagyon! Zsírsátán minden szót egyetlenegyszer mond ki. A régebben elhangzottakat szigorúan csak idézi. Ez persze nem vonatkozik a határozott névelőkre, úriemberek vagyunk, nem? Azokra folyamatosan szükség lehet. Csinálhatnám azt, hogy a kiválasztott szavaknak csak egy bizonyos részét idézem. Mondjuk az asztal szóból kiemelem az a hangot, vagy csinálok egy rész leges hasonulás-trükköt, és egyből kikaphatom az első három betűt akár, mert azok kiejtve asz, és hoppá, itt a rövid mondat, kérem: asz tilos! Hasonult, kiejtéskor. Ennyi, értik, nem? Mit magyaráz ott hátul? Részlegesen? Mi?
Hogy mondaná akkor, hogy rézlegesen? Aha. Maga mindig ilyen okos volt, ugye? A mássalhangzók közé tartozik? Maga talán más, másnak gondolja magát? Szeret együtt hangozni, éjszaka, valami eldugott helyen, talán egy helyesírási kéziszótárban, ahol nem keresik? Csak nehogy szó érje a ház elejét! Röhögséges! Bugyuta banda! Micsoda nagy szavak!
Szóval mától kezdve csakis nekem dolgoznak! Megértették? Nincs apelláta, nincs hiányzás, a gondolatjel pláne nem helyettesíthet senkit! Minden szó a rendelkezésemre áll. Ha itt az ideje, elhangzik. Értem? Nem máskor, pontosan akkor, amikor én mondom!

A megfigyelő egy bizonyos alkalommal mondhatja, hogy ez a szöveg, melyet épp olvas, a körülményektől függetlenül, létező szöveg, és állítását azzal támaszthatná alá, hogy érzékszervével tudomást szerzett erről. A megfigyelő a szöveg szempontjából azonban nem létezik, így – ha mindenekelőtt – feltesszük, hogy a dolgoknak van valami igen egyszerű kapcsolódási pontja, akkor bizonyos idő elteltével észre kell vennünk, hogy a létezés valójában megtévesztő, a kinyíló oldalajtók száma pedig oly sok, hogy végtelen.

A világ itt kezdődik, és itt folytatódik. Az első mondat a kezdet, a másodikban már tudjuk, mi van, s a jó megfigyelők következtethetnek is. A világ elöl áll, minden csak azután jöhet.

A mondatok ebben a szövegben a világ pontos leírása. Értelmezése, ha úgy tetszik: szakszerű, pontos és tömör. Nincs sehol fölösleges betű, írásjel.

A világon semmi sem fölösleges.

A szöveg semmi sem, fölösleges – mondhatja egy bölcs, aki tökéletesen ismeri ezt a világot. Néma. Soha nem fog s nem is szólalt meg, mert nem szükséges. A tökéletesség a világban olyan, mint a kimondatlan szavak végtelenített folyama.

A bölcs feloldódik a világegyetemben. Nem kell élnie ahhoz, hogy létezzen; nem kell ismernünk, vagy tudnunk róla sem. A világ egy vele, és egy fordítva.

Az olvasó abban a pillanatban egyesül, amint olvasóvá válik.

A szövegen kívüli fehérség, a körülötte forgó-változó tér a világ része, a betűk szélei elkerülhetetlenül összekapcsolódnak, a felületek pedig körbe, majd gömbbé rendeződnek.

A világ minden, és egyszerre forog-változik, ahogy a szöveg befogadásával az elolvasó végül észreveszi, hogy olvasnia sem szükséges. A világon minden egyértelmű, pontos és tömör. Teljesen körbevesz, ugyanakkor a része, s – értelemszerűen – önmaga is.

A szövegnek vége szakad. A világ vége a világ, a tökéletes megoldást pont jelzi itt.

Ezt a versemet pontosan idáig írtam meg.

Később azt a versemet, amit csak odáig írtam meg, így folytatom. Jó kis vers ez, gondolom, megy nekem a versírás, nem úgy, mint a régebbinél, amit csak odáig. Szóval írom a verset, nem találok szavakat! Apám, ez szuperül megy, gondolom, le is írom, mert én úgy írok, hogy mindent leírok, ami eszembe jut. Régebben is így írtam, csak akkor még kitöröltem a felét annak, ami a papírra került, eleve nem is került papírra, mert gépeléskor még kitöröltem a gépből, a gép helyesebben nem őrizte meg, mert nem mentettem rá, tehát undóztam, vagyis anduztam, de mondhatom úgy is, hogy úgy alakult. Van olyan szüveg, hopp, véletlenül üt írtam ö helyett, nem baj, gondolom, a szüveg még marhajól is hangzik, szüveges vers, mintha sz-szel mondanám az üveget, szüveges a tekintetem, kicsit átlátszó, mármint a tekintetem, a saját tekintetemen átlátok, mint ti a szüvegemen, szüvegetáriánus leszek, a villamosüveg meg minimum hetvenszázalékos átlátszóságot garantál, nem számolja bele, hogy a szemem átlátszósága akár ötven is lehet, attól függ, mennyit bámulom előtte a monitort, mennyit írok, például mennyi ideig nézem a szüvegemet, mielőtt az kész lenne. Később ezt a verset, amit csak idáig írok, úgy folytatom majd, mintha végig jó vers lenne.

Látlak enni, hajnal múlt, még hideg van. A bugyogó vízből kiveszed a forró reggelit, fekete tanga van rajtad, angyal fény csillan kívülről. Néha a gondolatok benned előtüremkednek, és megzavarják az ébredés halk báját, a szemeid a távolban érnek véget, túl a falakon, az utcán, pont felém nézel most, elképzelem ezt a tekintetet. Meghat a reggel. Mustár után nyúlsz a virslivel, begyakorlott étvágy, a fogaidig emeled, hadd zamatozzon. És akkor, mint ahogy minden más is, meggörbül a tér. Épp csak kicsit. Az ízcsiklandó baromfihús lefelé igyekszik, a fekete tanga hívogatóan elmozdul, angyalian földomborul. Az ív, ahogy összehajlanak, az én művészi hozzájárulásom a reggelidhez.

Elkeveredtem ebben az unicumos estében. Nézem a filmlistát, mit nem láttam még, mit kell megnéznem, minden filmet érdeklődéssel várok, még ha rossznak ígéri is magát a címe. Jó filmet nézni, kikapcsolom motolla agyamat, nem törődöm semmi mással, csak a lehulló percmúlás sajátos zajában fekszem, áldozom ennyivel az életnek. Később a piros-narancs-kék nyakláncra pillantok, Tőled kaptam, felcsatoltad, közel értél a csókomhoz, a csók előtt jobbra tértél, ki, hátra, el, visszacsatolás, térés, a térrés megnyílt, ajkak rezdültek, elhajlás következett. Sejtelmesen lettél az enyém, ahogy minden film megilleszt, megilletődöm, megihlettél, megígértek a szemeid, mielőtt az igézést ajánlva megkaptam. Igenző szavaimat leírva, hallhattad már, ez az unicum felkavar, felereszt, felérint, felér, int, gyere, gyerek, gyermeteg, csermely, nem cserélném el azt az életet, amibe belejelentél. Sokat jelensz nekem azóta – melyik film is, melyiket néztem épp –, a Radiohead játssza az Exit Musicot, bejelented, hogy jó Neked nekem, ez elvisz a végfőcímig, ott állok, meztelenek a szemeim, ahogy Rád tekintek. Ott állsz, vagy nem is, máshol, nem akkor van már, görbül az idő, a térdeden a tér dereka meghajlik, elhajol, elhasal, haját maga mögé hajítja, mintha. Mint amikor hajt valami, össze, összhajtás van, összkerék, összenőtt Veled a téridőm, az őszi szalon jut eszembe, ott vodkát ittam, sört, amíg vártalak, Radiohead szólt, új album, nem ismertem, csak a stílusról, az énekeshangról, harang hangol, hangolló, angol ló, hanga rangol, bebarangol a rang, a hangod lemeztelenít, Jeszenyin jut eszembe hirtelen, visszatérül megint ez az idő. Itthon fekszem, vége a lemeznek, majdnem csend van és unicummoraj, ideképzelem azt a csókot, ami meghódított.