(Jel 1,9–16)

Apám
tiszta
lelkét
a tó
beitta.
Halak imádják.
Hullámokat vet.
Fodros
vizéből
iszom,
amibe lett.
Szomjam múlik,
a felitatottat
mégis
újra és újra
befogadom.
Imádom
az átlagosságot és
a megszokást.
Minden nap
áldozok rá, iszom
szótlanságát.
Kiegyenesedem,
messzire elnézek.
És akkor
anyám emelkedik
a tóból.
Anyám harsona.
Anyám evés.
Hét arany szót
szól,
hét üvegtálba
szed
egy-egy
bárányt.
Forróság lesz.
Szárazföld
anyám
a tóban.
Sziget
anyám.

(Jel 5,1–5)

A belém
búvó, 
bennem lakó,
szemembe
gyűlő,
nyelvemen
szólító,
aki tartja
bennem
a lelket,
és folyton
elámít.
Éberen alszom,
befelé figyelek.
Lázasan,
kórtalan.
Viselem
a bennem ülőt,
érzem,
hová ereszti
a kezét.
Látom,
amit enged.
Látom,
amíg tart.
Szó nélkül
olvassa
a tenyerébe
zárt könyvet.
Lesem
a bennem olvasót.
Csukott
könyve
csupa titok.
Vas fedele
a hét anya
együttes
arca,
hét verejtéke,
hétrét sírt szeme.
Bőr szíjait,
fém csatjait
pecsétek fogják,
látom
a hét ház
ajtaját.
Látom,
a könyv
nyílni akar.
És a bennem
működő ég
gomolygásba kezd,
a nyelvemre
hordott föld
fagyossá
lehűl.
Akkor
a bennem levő
felforrósítja
gyomromat,
megéhesít.
Kívánom
a könyvet.
El akarom
nyelni.
Az anyák
szemébe nézek.
A könyv
nyílni akar.

(Jel 10,1–7)

Láttam
az anyát
a szülői házból,
és megnyugodtam,
hogy nekünk anyáink
vannak, szorgos nők
a gyomorból,
lányok a Napon.
Láttam
a tiszta anyát
az öntözőcső
áztatta sárban, szőrmepapucsa
csurom víz volt,
kezében
receptes könyv.
Az anya szólt,
szemében
összeértek
a porta ablakai.
Kész az ebéd!
Éreztem ruhája
átható
levesszagát,
a kiázott fűszerekét,
és énekelte szívből,
hogy nincsen
haladék!

(Jel 14,6–13)

Az ég szerelmére,
szeressétek
a bennem ülőt,
és bízzatok,
mert ő a nyelv
ízlelőbimbaja,
és a szemfogak
éle.
Nyeljetek nagyokat,
mert abban
mutatkozik
a megértés.
Aki csak
magában hisz,
és a torkosság
téves tudója,
hátrébb
sorolja nyelvét,
nem rág
eleget,
rossz lesz
annak a lehelete,
szúvas a foga.
Éjjelente
harákol,
mert
a félrenyelt
tudás
kikezdi
torkát.
Aki így
emészti
magát,
fogalma sincs
a bennem
lakóról.
Úgy hal meg,
hogy nem koplalt soha.
Pedig aki
időnként
megvonja magától
a zsíros ételt,
boldogabban él.
Aki az ízek
mértékét
érti,
több
személyre főz,
asztalhoz
hívja
családját,
ad
mindenkinek,
aki kér,
átlagos
marad.
Az ég szerelmére,
sose egyetek
túl sokat,
de szeressétek
a föld javait,
és a zápor
szagát.
Fogadjátok el,
ami kívülről
jön,
de belül
fakad.
Az ízesítésben
lakozik
az emésztő
szeretet,
mértékében
az idő.

(Jel 20,11–15)

Akkor
kihajtotta
az átlagos
küllemű
könyvet,
és a lapok
mi
voltunk.
A szerteáramló
illat
felkeltette
a reményt
azokban is,
akik belül
meghaltak
vagy igazán
sosem
éltek még.