Ez a történet ott kezdődik el, ahol majd véget ér.

Jega Jade életében különleges nap ez a mai. Hamarosan felébred végre, tizennyolc földi év – egy heted ciklusnyi közös idő – telt el az utolsó állomástól, amikor ideg­rendszere utoljára érzékelt, lábai utoljára mozogtak. Kezében AO templomának mélyfekete ima­sza­lag­­jával feküdt a Mirell csökkentőkabinba, azzal a titokzatos szalaggal, melynek a beavatatlanok számára érthetetlen és félelmes szavait megfelelő sorrendben felolvasva egy pillanatra látható lesz Kaii, s a hozzá vezető út felcsillan a sötét űrtérben. A szalag – talán még kardjánál is becsesebb kincs – AO-nak, a világegyetem főistenének hála, hamar megmutatta, amit Jade keres, a fényvitorlás pedig szakadatlanul halad azóta a kijelölt cél felé.
Jade utolsó emléke a csökkentés előtti pillanatokban saját lehunyt szemének érzése volt, ahogy a szemhéjak mögött próbál igazodni a sötéthez. Az agy megfelelően elrendezte a testet, nem volt idő gondolkodni, a jövő képe nem fért bele ebbe az utolsó emlékbe. A csökkentés átmenet nélkül következett be, és már aludt, helyesebben a lét olyan alacsony szintjére süllyedt, ahol csupán az életben maradás számít. Élete átsiklott érzékelők, chipek és matematikai műveletek rendszerébe, melyet a hajó testében működő virtuális intelligencia, UL felügyel. Persze UL-nek ez természetes, úgy alkották meg, hogy a hajón történő legapróbb mozzanat se kerülje el a figyelmét, irányítson és döntsön, egyszóval gondolkozzon az utazó helyett, amíg ő álmatlan mozdulatlanságban időzik. UL az utasításokhoz hűen kormányzott, kikerült, gyorsult és lassult, a célkoor­di­nátákat szem előtt tartva, melyeket a lány táplált be a csökkentés megkezdése előtt.
Most a vitorlás eléri végre a kijelölt végcélt. A szemekhez tartozó izmok reagálnak először, talán pont velük egy időben rándul össze a tüdő, a szájba préselve egy kis adag levegőt, ami az ajkakhoz érve távozik. Jega alig hallható szusszanással köszönti az ébredést. Mozdul, felül, nyújtózik. Az idő nem látszik meg rajta, hiszen teste a csökkentés során a Mirell-rendszer furcsa és titokzatos éterében pihent, elzárva minden mástól. A hajót úgy tervezték, hogy egy humanoid lény akár több tíz ciklusig utazhasson galaxisokon át, elegendő mirellt tartalékoltak a tartályok, melyet a csökkentés kezdetekor pumpáltak a szűkös alvótérbe a szelepek.
Jade-et szemmel láthatólag alig viselte meg a mozdulatlanságban eltöltött idő. Csak a hátát és a lábait fájlalja kissé, de a kabin aljába épített izomstimulációs bordák élénkítő hatásának köszönhetően testét elkerülte a sorvadás. Hamarosan elég erősnek érzi már magát, hogy kikeljen a csökkentőkapszulából. Bal kezével keresne kapaszkodót, ujjait hajlítaná. Az ösztönös mozdulatok annyi év után is fájdalmas emlékeket idéznek, elgondolkozva nézi alkarjának csonkját. Kézfejének hiánya általában nem zavarja, hiszen gondosan megmunkált protézise a legtökéletesebben helyettesíti az eredetit. Most mégis megáll egy pillanatra, ahogy az emlékek előgyűrűznek.

A Noztok a víz alá szálltak, s velük süllyedt a birodalmuk.

A fák ünnepének éjjelén indított bombatámadás sokkal elsöprőbb volt, mint ahogy azt Ov Nozt remélni merte volna. Örült a sikernek, ám – mielőtt késő lett volna, észbe kapott – neki is menekülnie kellett, ha ép bőrrel akarta megúszni a pokoli lélekölést. Saját hadseregének anyahajóin atombiztos védelmet találva hajózott a Xiés-tenger közepe felé, a ház kiterjedt rokonságával, hű vount katonáival és szolgáival egyetemben. Több száz napkeltén át, miközben kétségbeesetten tehetetlennek érezte magát, nem mozdulhattak ki börtönné silányult géphordozóikból, a sugárzási szint megnőttétől és az esetleges válaszcsapás bekövetkeztétől rettegve a zöldek lelke nem látott mélységekbe süllyedt. Görcsös depressziótól emésztve, kilátástalan helyzetükön és a hiábavaló győzelmen rágódva végül Dewfel asszony, Ov hitvese vetett véget a végeláthatatlan tengeri bolyongásnak, aki minden jósolt veszély ellenére felrántotta a rég nem használt ajtót és arcát a sugárfertőzöttnek hitt, mégis csoda friss tengeri szélbe mártotta.
A mind lelkileg, mind testileg megviselt család és a többi zöld vount elképzelhetetlen örömmel tódult ki a megtisztult levegőre, pupillájukat szűkre húzta a nyugaton eltűnni készülő Lordúz vöröses fénye. Aznap éjjel kikötöttek a Baáz-hegység lábánál az elhagyott erőd előtti vízparton, és szívükben újra teret nyitott a jövő. Dewfel attól a naptól haláláig nem szólt többet, szépséges szemei tudatosság nélkül pásztázták a távolságot, arcán azonban valami káprázatos módon rajta maradt a boldogság, amit a tengeren végigsüvítő remény varázsolt oda.
Ov Nozt akkor még csak homályosan, később azonban egyre tisztábban látta egy víz alatti város létrehozásának elvi és gyakorlati lehetőségeit. Dewfel tekintetét követve a láthatatlan mélységbe kupolákat képzelt, hosszú, méltóságteljes tornyokat, kékes átlátszó épületeket a sziklafenéken. Erről álmodott minden éjjel és ez járt a fejében éberen. Tervek készültek, aztán mérethű makettek, mérések ezreit végezték el hű tudósai a felszín alatt, lent a mélyben robotok serénykedtek a megvalósuláson. Idővel elméjében bizonyossággá lett, aztán rögeszmévé vált a tenger alatti város felépítése.