Ülnöm olyan, mint átlépni az írás küszöbét. Felvenni az összes lehetséges alakot, egyszerre, maradéktalanul. Kövérnek látszom, illetlennek és. Illetéktelennek. Beülnöm a székbe vagy fotel is lehet, minden alakot felölteni: a küszöb átlépése. Írni igyekszem. Nehezen megy, kövérnek látszom, átlépni a küszöböt. Igyekszem azért. Ülnöm olyan, mint a küszöb, a szék, a fotel. Maradéktalanul öltöm alakjaimat. Írásom szaggatott, még nem találja a helyét. Forog, alakul, egymást idomítjuk. Igyekszem, a látszat ellenére, illetékességemet mutatni. Átlépéselőnyben vagyok. Célom eléréséhez az írás, mély, bűvös, tiszta. Érzem, a formák úgy öltenek bennem testet. Lehunyom a szemem. A szavak megmozdulnak, a szék vagy a fotel és forog, alakul, én is. Igyekezetem, olyannak tűnni, csoda volna. Mint elkap valami, lehunyt szemeim mögött érzem, nem is ülök már. Nem is a lépések ütemes hangja adja meg, talán a folyamat szalad és én előnyben vagyok. Igyekszem, a betűk velem kelnek és felöltenek magukra, maradéktalanul, mindent. Szavakká tesznek, mint ahogy ülnöm: az írás küszöbe. Nem látszom már. Illetékem bensőségessé tett a mondatok között, testem a szék, a fotel és én: mozgásban vagyok. Terjedek, ahogy a betűk szavakká, a lélek szellemmé nevelkedik. Lépni nincs mit, már az anyagi formák átmenet nélkül telnek meg. Jelentésük a tudat határa, ahogy rózsák a tavon. Jó így, nem látszom, egyre mélyebbre. Merülök. Az írás és én, két lehunyt szemem, soha még. Az anyag tudatára nem ocsúdtam, ily olvatagon: csuda lenne. Miként füzek ága, lemerülök. A rózsa tavon.

Születek. Az utcán megyek, vagy vonatról szállok és. Egyfolytában, mint az örök olvadás, nem múlik, nem kezdődik sehol, sehonnan. Az utcán megyek, bitumenből, vannak az utcák, amin megyek, állandó nap. A lét, rengeteg születés. Hogy nagynéha lelépek vonatról, vagy szállok és ismerős udvar, rendes ház, köztük én, bár már nem. Lélekben csak, ahogy hó az utcabitumenre, tócsa dúzzad, víz dúzzad, én is képeimből, a városba születek. Nagy idő vonatról is, egyfolytában az utca-séta, régi olvadások, lélek, járok, oda. Bár már nem, lét, születés izgat csak, sehol, sehonnani. Emberes léptekkel, megyek azon, szállok le, állandó ismerős udvar nagymamám, lassan olvad, a tócsa. Születek. El sem tudom, mekkora az újra meg újra, a lét, mint születés, ha nagynéha az utcára. Folyton és születek, emberes létemmel, mint koppanás a bitumen-sétán, mint dúzzanás. Nap, egyre képeimből vannak az utcák, megyek újra, csak újjá. Folyton születek, bár már nem.

Lemegy cocát venni. Mint aki tükörbe néz és rájön. Hogy kell venni cocát. Az ember lemegy a boltba és mondom: miután rájön, hogy a tükörben visszarémlik egy kell venni cocát, akkor. A messze levő bolt közben illik gondolkodni. Miféle nagyság szembejönni eggyel, mint Sziszifusz felgördített egy egész követ egy slukkra, de mondom: a messze levő bolt kiemeli a jelentőséget. Lemegy venni, milyen nagy coca is van! Legyen mersze csak a tükörbe nézni, pislogás nélkül, egy slukkra. Hogy rájöjjön, a coca szükséges, mi több: nagy. Mi több nagy cocát kézhez kaphat, elmélkedik, mint Sziszifusz lemenése közben a kőért, hogy a tükröt ne is nézzük. Lemegy venni, szóval a cocát nagynak látja, hiába az visít vagy nyereménycoca… Nem számít, ha tükörben ismétlődik a belátás, hogy kell, hogy mindenképp cocaista rend uralkodik – lemenni boltba, kiválasztani szükségszerűen cocát, előtt rájönni minderre a nagy tükörbe tekintettel. Mint Sziszifusz is unhatta az egész cécót, rájönni állandóan. Mondom tekintettel a felmerülő cocára, négy lábon visíthat is, vagy csupasz – jó a vétel. A lehetőségek cocára tekintettel tükröződik kis közepes nagy és húdenagy változatra, lehetőleg lemenés közben elgondolkodva. Milyen is a. Bemegy a kirakaton és meg nem áll. Első cocalelőhely no nesze egy bolt, van coca? Persze hogy. Ez tükröződik a felálláson: kicsi nagy közepes nincs húdenagy állj! Boltban mindig van tükör. Sziszifusszal ezentúl nem, például jól meghízott udvarlás: kő-coca? Mondaná: maradjon ott, úgy egye meg a. De a tükör miatt rájön. Veszi be a cocát, köröz, kiválasztódás természetes. Poros coca nem coca. Pontosan az. Mindennek ára van, Sziszifusz kő hát. Állandóan rájönni nem fer. Fizet, mint kismalac és futás! haza vár a coca-élvezés. Nagyon jó lefagyasztott coca pezsgő visítása – szájba tenni, lenyelni… Élvezni pár percig friss, ízes: lehet krumplival, sóspálcikával, nyámnyogni, keveredni. Itt ugyan nem szükséges tükör, mert rá se jön, nem is kell… Azért férne rá egy kis jövés, például a túlzott fogyasztás nagyon társadalmi. Na lemondunk a tükörről, marad a fontos élvezet. Elszopogatni két kiló cocát jó, érezzük hovatartozás szerint embert cocájáról, madarat palijáról. Sziszifusz persze a vicc kedvéért, cocával görög a hegyre és egyre csak téblábol hajtogatja: kő ez nekünk? kő lött ez nekünk?

Dőlt betűk alkotják a nőt. Mondanám: NŐ. Megdöntöm. A dőlt betűk alkotnak nőt. Csak. A betűk dőlésszögére vigyázni kell. A betűk dőlve alkotnak. Felrúgva szabálytalan. Alakúak, ha nem szabályosak, nem állnak.

Tradícionális, álló betűképek. Szépen eldőlő dolgok. Maguktól eldőlni vágyók. Szépen eldőlők. Szépen elvágyó maguktólok. A dőlt betűk alkotják a nőt. A nő szép, ha eldől. Ha csupaszon dől el. Az olyan jó. Akkor van a dolgoknak rálátása. És akkor a dőlt betűk előkandikálnak mögüle. Így a tradícionálisan álló betűképek még jobban felizgulnak. Szabályosan.

Egyszer egy női kép hatása alatt. Bedöntve. Feldöntve. Kissé oldalra. Egyszer egy női. Dőlt képes rendszerű. Ekkor a mosolygás elvárható méretek közé jut. Mert vannak nagyobb és kisebb betűk. Ezekkel lehet dolgozni. És nyilván álló mozzanatok gyűrűzése körbe. Mondanám: egyszer egy női képmás.

Egy női más. Egy dőlt női más. Behajlítva, lehajtva, átrendezve. Más hogy. Más hogyan. És mivelhogy dőlt betűk alkotják a nőt. És akkor már szép. Keretek kilógatása. Megdőlés olyan. Meghajlás.

Meghajolva, mert az szép, szép. Tapsolásra késztet.

A nő meghajlítása.

A nő szép. Szépen áll. Szépen ül. A nő szép. A kép meghajlik, ívbe szalad. Az állóképek mozognak. A nő lassan dől. Az álló dolgok követik. Kontaktus.

Új.
Szép.
Elhajlás.

A nő megkapja a szimbólum szerepét.
Játék. Szerep. Beleélés. Kecses elfogadás felé. Betűhajlítás képessége a nőben. Fantázia kellemes. A szimbólum szöveghű. A női szimbólum olyasmi. Betűelnőiesedés. Szépesedés. Széppé.

A nő mintha. Hajlék. Fa szélben. Hajlat.
A nő betű. A szó. Képes rá, megalkuvó. A nő betű. A kulcsa.

A szöveg eldőlése művi úton.

Új, nő. Megnő. Dúzzad. Körbe és körbe. Már csak a szavakat kell figyelni. Azok olyan ön-álló. Egységbe révedés. Jelentésárnyéklat. Fényt tör.
Tegyük fel. A szöveg kanyarban viselkedik. A szöveg izgalom. Így nő. És így alkotják dőlt betűk.
Dőlt betűk egy szövegben.
Dőlt szövegek.
Döntés.
Eldől.

Az, hogy a szó nyelvi úton csak betűvetés, új feladatot ró. A betű katonai szolgálata letelt. Leszerelve. A betűk elv-etetése más felépítésű, meghát szabad. Igen.
Példának vegyük: Pihenj! Oszolj!

Valakit megevett. Fekszünk. Az utcán halmok. Sorozat. Nézlelés fekve. Az utcán tömegek. Mennek. Megyünk, persze fekve. Valakit épp most. A halmok emberiek. Fogak a szájban. A szájban fogakkal. A hangulat jó. Menve a halmos emberiek. Mi fekszünk, nevetünk. Valakit. Megyünk. Az utcán. Vérdarabok. Sokan, valamerre.
Később. Ülünk. Italok az asztalon. Kedves környék. Körül halmok. Ülnek. Jó hangulat. Italozás. Valakit éppen eszik. Fogak. Persze a hangulat nagyon. És azokat ismerem. Valami meg egyfolytában. Közben minden mámor. Meg a környék is nagyon kedves. Szép asztalok, rajtuk italok. Italozás a kedves környéken. Közben meg véres. Valakit. És azokat jól ismertem. Jó hangulat. Körül emberi kupacok. Fog. Véres asztalok, rajtuk italok. Italozás. Kérünk még. Elnyel emberi összetevőket is, ahogy amolyan észrevétlen. A torkunkra, hogy kiszárad, no meg fog.
Szép ez a mai. Énekelni támad kedvünk. Felállunk a véresekre. A kedves környék is szép. És azokat jól ismertem. Rajtuk italok. Körülöttünk fal. Hangok szépen. Éneklés. Hang ének ének ének. Szép italok. Csak több, egyre a hangulat felállt az asztalok, rajta italos poharak. Cuppogás mégis az éneket.
Később minket eszik. Valami fal. Valami között, letakar. Mellett italok, rajtuk véres asztalok. Dalok a hangok alján. Kedves környék, nincsen rajta az a sok tényező. Valami idill. Minket is érint. A púpok elsimulva. Fogak a szájban. Furcsa énekek az italozás alján. Szép, sík környék. Csak szép. A hangulat nem is veszi észre. Hogy bekap meg minket eszik. Tompa énekek a szájba. A fogak is.
Később sötét. Asztalok, rajtuk italos poharak. Ülünk. A környék, a környék és olyasmi. Körülöttünk a hangok jelzik. Persze a hangulat sem rossz. Csak épp. Iszogatunk. Látni persze már nem, de nem is akarunk. Valahogy az idill szép. Csak hangok igazából, így beazonosulunk. Minden asztal, rajtuk tiszta. Újból töltünk. Csak az ivás tompít, látni úgysem tudunk. A hangulat nem rossz, csak mi az éneklés. A szó hangok csak. Az olyasmi sík, nincs domb. Rajta egyforma. Sötét. Sötét. És késő van. Késő.