A nő cukorból
épít világot,
mézváros küszöbén
áll, csodálva báját
belíveinek, ahogy
csurog minden
csiklandó rendben,
csöppenő krémkupolák
alatt, folyódó
fondüfalak metszetén.
Illatos kakaóvajkeret
köt áttetsző vanilinablakot,
majszolható ostya
a tető, hő- és eső-
szigetelésnek
húzódik két-három
édesded lekvárréteg alant.
A beton keksztömb, a járda
marcipán, s mousse
a kék bálna
a nő rétesteraszán.
A csempe narancspiros, törékeny-
süppedős makarónitészta-
massza, a test beleragad,
s tovább élvezhető
arcköz-szájtát módra,
a cukor, zsupsz, kicsap,
szélén marad
ínyenc ajkak
sziruprúzsainak.

A nő kandírozza-
forgatja férfiját,
édesemnek hívja,
féli fahéjas
leheletét,
csokoládépasztillát
és mogyorót ültet
nyelve alá,
az olvadó nugát
illatát kéri, orrához
tartja: férfiját fogja
arcához közel,
s időnként szippant
belőle egyet-egyet,
dobogja-érezze
az átjáró szerelmet igazán.

Keverek neked
mindennap grillázst,
karamelleid forrón
tartom, forgatom
rajtad, kelesztem!
Válassz engem,
válaszd kuktafiúdul,
akinek a legtöbb
sütnivalója,
legjobban kimunkáltak
simító-dagasztóizmai,
szájában hét varázs-
cukorka szunnyad,
arcíve két grissini
barnára sütve,
sóst, édest
képére formál.
Jegyezz el engem,
te szöszi nő,
egyezz ki velem,
tündérsüteményem,
fügés túrótortával,
krémfranciákkal
övezem öled,
teltkarcsúvá teszlek,
hozzád hízok az ágyban,
kuglófformás hasamon
sütkérezhetsz kedved szerint!
Mit szólsz? Kívánod
olvadó parfétestemet?

Elaltatja a nőt,
hallja szuszogását,
szedje lélegzetét,
tegye a kezét
pórusára,
szemére csukja,
ajkára lopja
álmait.

Éjjel vonja
el tőle
az igaz
szerelmet.

A hajnallal
ébredő
nő omlásnak
indul,
bújásnak nyakba,
kéznek a kézbe.

Napi varázslat,
rutin, de egyet
se kihagyni,
különben annyi!

Összenőtt nőmmel
ülünk a félszáraz város
egy lépcsőjén,
kilátás a cideren túlra,
jobbra Citadella,
balra Gozsdu Elek telke,
ülünk tehát,
és el vagyunk
egymástól telve.
Hogy neki milyen
gyönyörű az íve
a lépcsőről nézve,
nekem meg jól
áll a Cargomoda
sapka! Úgy csókoljuk
egymást rá
önmagunkra,
mint a feszülő
egynyári ruha:
az alkalmi szűk
dressz rajta
én vagyok.

Ha tehát nem is
alkalmas szó:
„összenőve”,
azért kifejezi
a szorosnál
szorosabb egymás
viseletét.

Kihajolunk a narancsosan
tűzlő-csillogó Dunára,
fúj a szél, szelik a sirályok
sorban a városeget,
köröznek az Országházba
sűrűsödő reflektúrák
sárgás meleggömbje felett.
Csókolsz, a Margit híd
alatt örvény veszíti el
józan képességeinket
ítélni, ítélkezni.
Csak mi vagyunk
a hajóorrban,
beöltözve, polárpokrócban
vágunk át a dunai szeleken,
ajkunkról pezsgőillat
süvít,
esküszünk, hogy
a habokból ketten
kikelünk, ha jön
a sötétkék kikelet,
és mi összekötjük
gömb forma, kerek
életvitelünket!
Az orrból hajolva
ki ezt fogadjuk
a híd alól
hajózva,
s ekkor egy hullám,
mint az evezőcsapás,
mélyre szánt,
magasra emel,
kiold és fel,
a víztér az idő
hasonlójaként
magába zárja
két görögtüzét,
minket:
Vénuszt
és Hephaisztoszt.

Fel kell futni,
mint a tenger,
mondom zihálva,
a sziklára,
kapaszkodni,
freccsenni
kőrésekbe,
tört mintákba!
El kell jutni
saját vízszélünkre,
partra verődni
és nyúlni,
mondom bőrig ázva,
száradni rá
barna kőtornácra!

Cseppenként kell
merni, akarni,
szólok, s jussunk új
gödör, tiszta, rendes
süllyesztő.
Csendes állóvíz
lenni a cél,
megédesíteni
testünkből
kicsúszó
úszók italát.