Virágok nőnek a kezemből,
lassan folyó víz vagyok,
őrült lassan iszom az életet,
kint rekedt állatként fordulok
körbe, nézem a kezem,
a szemem kékjét zöld
moha lepi be,
elvakultan keresek
valamit.
Kifejlett éjszaka
rohan felénk,
megtesszük, amit lehet,
esszük, amit kivittünk magunkkal,
az erdő egykedvűen figyel,
nem nevet, nem szól.
Madarakat küld ránk hajnalban,
hogy értsük, miért létezünk.
A felkelésünk
legyen megnyugtatóan
lassú és megfontolt,
feküdjük ki az összes dallamot,
hagyjuk magunkon
átmenni a hangokat,
vegyük magunkra az időt.
Virágok a kezemből,
őrült lassan növők.

I.

Kérlek, fogd meg itt ezt a kéket,
tedd bele a szemembe háromra!
Szeretem a kéket érezni, nézni,
ahogy kinyit egy reteszt, és belebben.
Égszínű tüll az írisz ilyenkor.
Egy, kettő. Köszönöm.
Kéken világítani végül is nagy segítség
ebben a semmit se sejlő sötétben.

II.

Tudtad? Tizennyolc százalékod szürke.
Árnyalt, emberi fekete-fehér.
A tudósom szerint.
De te nem vagy fekete és fehér sem.
Tudásom szerint te a látható spektrumban létezel.
Világítasz, szórsz. Világító, szóró, szép.
Érdekes lenne elnyelni a fényed
vagy visszaverni, mint egy fehér abrosz,
egy fekete teáskanna.
Mégis miért szeretnél lenni színtelen?

XXI.

Kérlek,
ülj le ide mellém
a tengerfenékre.
Fogd meg
az arcom, tapogasd ki
a szám.
Csókolj meg,
úgy fent, ahogy lent,
úgy most, mint régen,
úgy, ahogy vagyunk,
úgy, ahogy csak
csók lenni tud.
Már nem vagy kék,
én se sárga.
Sötétek vagyunk.
Ez nem baj.
Ez valami új.
Ezt akarjuk.

A nő a sötétből
felül, fokozatosan
formálódó testét
indítja.
Az elmozgathatatlan
komódok felett
földrésznyi árnyék.
Minden képtelenül
a levegőbe kerül.
Hosszúra
húzott pászmáktól
ittas
szőnyegszövet.
Nem félelmetes,
de feszültséggel teli
a nyitott
ablakon
átszárnyalt
nyaláb.

Legbelül
a felejthetetlen
ívű nőtest
átlebben
a szobán.
Az éjjeli ház működik.
Terek forognak,
tág, szűk,
szép.
A fény a nő
árnyékába nyal,
a szövetbútoroknak
sziluettje kel.
Mire
a férfi felriad,
minden világos:
nő a felfutó
fátyol.

Fekete forma
futja a fényt,
szépsége hajlik,
határán ívelt,
megfoghatatlan.
Éjjelente a ház olyan.
Fekete, fényzáró
réteg az arcon,
fényfoltos árkot
szabó színszép.
Hát persze, hogy
futja a fekete,
feketét fut
fel mindenen.
Az este,
éjszaka
szétszórt lendület.

Mikor a sötét
közrefogja,
elereszti
a világ,
ellógja nappali
végét, leoldja
fényfonalát.
Éjjelente a ház
arcai fekvő,
termetes
háló-
szobák.

Elmozdulsz onnan,
ahová nézek.
Bámulom a helyed.
Nem jó érzés.
Nem kéne tudnom,
ott voltál-e.
De a mozdulataidat
követhettem volna.
Ami maradt:
a kép
elképzelése.