Családnevét senki sem ismerte. Nem mondta, nem kérdezték. De Kékkőkút egyetlen hotelesének lenni egyenlő az ismertséggel, hát a dolgot senki nem feszegette. Költözött, megvette és felújította a régi fogadót, bevezette a vizet, és azt mondta: legyen Kékkőkút Hotel. A falu után. Két emelet, hat szoba, étterem, kilátás a tóra, friss levegő. Ezekhez képes egy név teljesen érdektelen. Talán csak annyi: Bélu, nem Béla. U-val. És hogy: hoteles, nem panziós vagy fogadós. Megadva a módját.
Felrakta a kotyogóst a kisebb gázra. Gyújtott egy cigit, kilépett az oldalajtón, és szívott a füstből. Csípős, nyálas este volt, kevesebb vendég. Mint a rovarok, őszre mind elfogynak. Bevétel ilyentájt az étteremből csordogált, a nyaralóikat meg-meglátogató idősebbek bevágtak pár szűzérmét, rántott húst, a helyiek meg persze sört és több rövidet. A röviden volt haszon. Meg a szűzön. Az étteremre, a jellegét tekintve, jobb szónak tűnt a kocsma. Tudta ezt Bélu is, amikor átcuccolt Egerből, otthagyva az öreg talponállóját a bizonytalanra, a szülői házat a nehezen kifűthető, nagy hodályra. Egy üdülőfaluért pár nyaralóval két görbe utacskán, a főutaktól távol, a Bükk seggében.
Minden kisebb volt itt, mintha elszámozták volna a méreteket, M-es lakásnak adták az S-est, az S-esek valójában nem is lakok, csak fűthető fekhelyek voltak kis ablakokkal. Már ha valaki vásárolni akart volna. Takaros, másfél szobás, hirdette az ingatlanrovat, 17 négyzetméteren. Ilyen volt a völgyben. Ez volt ugyanakkor a jó is benne. Nem akartak
ide sosem multivackot, plázát, csicsás szarokat. A felső tó kicsi, három csónak már raliversenynek tűnt rajta, az alsó meg, hát, az szóra sem érdemes. Pecalavór, mondták rá a bükkaljiak. Azért van benne szépség, ott a nád is körülötte, meg a hangulatos, zöld nyálka a felszínén. A lavór erős szó rá, na. Tó az.
A kávé lefőtt, sistergett a kotyogó. Letette a félbe szívott Pall Mallt a korlátcsőre szépen kiegyensúlyozva, három lépésből a konyhában volt. Egy cukor, kis tej a piros dobozból. Fél perc, és újra füstölt. Felnézett az égre, a sötétből néhány csillagot ki lehetett venni, bár ködös, felhős este volt. Valami pislákolt balra fenn, mintha a Göncölszekér rúdvégét látná. Nem törődött vele, az ég ott marad, nem kell bámulni, attól még, hogy van ég, a hotel szarul megy. Egy autó ment a felső úton, az is elfelé. Megismerte volna, de a ködben csak a reflektorokat látta és hozzá a hang nem volt elég. Vett egy nagy levegőt és kifújt, mert köpni utált.
Bentről beszélgetés hallatszott, az étteremben két bükkalji iszogatott. Lassan elérték a négy feleses határt, a hangjukból érződött, hogy okosodnak, mindent jobban tudnának már a másiknál vagy került egy jobb történetük, jobb csattanójuk. Nem mintha zavarta volna, hogy ezek kiabálva beszélgetnek. A pénzt lerakják a végén, ismeri őket. Jóska, a kőműves, meg a haverja, Benő, akit segédnek alkalmaz, ha nagyobb munka akad. Na jó, mi a nagyobb munka ilyenkor, egy kerítésoszlop megsüllyedt, egy garázsbejárót újra kell rakni. A falu szívességekből élt, ha Jóska lebetonozta a bejárót, kapott kétheti pálinkát vagy megcsinálták neki a szélvédőt, amire még nyáron esett egy faág a viharban. A pénz, az eliható, általában a segélyből lett. Meg hozzá épp elég kaja. Így ment.
A Göncöl fénye változott, nagyobb lett. Hiába lefelé nézett Bélu, látómezejébe mégis jutott belőle. Akaratlanul is odahúzta a tekintetet. Micsoda hülye fénye van, morgott az utolsó cigislukkba, mit világít annyira az a szar? Tán nem is a Szekér az. Elnyomta a cigit, és fordult az ajtóhoz, amikor a fény mellé erősödő surrogás is társult, szabályos, ütemes és egyre hangosabb. Egy pillanattal később a hotel fényei kialudtak.
Bélu tátott szájjal nézte, hogy a Göncöl, vagyis nyilván nem az, gyorsvonat sebességével jött lefelé, közben zakatolt és dürrögött, kattogott bazi hangosan. Mire kifújta az utolsó slukkot, amaz egy dörrenéssel belevágódott az erdőbe. A csillag, az egyik. Ami fényes és bazi nagy. Na, szép.
Nem robbant, inkább tompán puffant és reccsent. Összeroppanthatott néhány fatörzset, rengeteg ágat, míg a talajnak ütődött. Mármint onnan, a hotel oldalbejáratától nézve úgy tűnt. Hová esett ez, nyújtogatta a nyakát Bélu, tán még Kékkőkút végére, nehogy már valamelyik ház mellé, a kertjébe valakinek! Á, nem, ez inkább messzebbinek tűnt, az erdőben ért le. Az Attila-forrás felé. A fene se tudja már, hogy mindig történnie kell valaminek, az ember nem tud egy kávét elkortyolni. Nyáron a vendégek, télen meg ez a szar… Pff!
Bélu beviharzott az étterembe, jelentőségteljesen odaállt a bükkaljiak asztalához, és vehemensen kérdezte Jóskát meg a segédjét, hallottak-e valamit, mert látni nyilván nem. Mondták, hogy hallottak, de látni, azt tényleg nem.

Erzsók a hajnali erdőben. Nedvesség és langyos pára, a fák lombjai dagadt és súlyos légzáró rétegként feszülnek össze, se napfényt, se frissítő szelet nem engednek a földhöz közel. A levegő tömör, sár- és gombaszagú. Disznók, gondolja a lány, túrják a földet, belehemperednek, széthordják. Imádja ezt a szagot. Szeret kimenni eső után a szántóra, a napraforgósorok közé. Vagy az erdőbe barackillatú rókagombát, tinórut gyűjteni. Mint most, pirkadatkor.
Erzsók letér az útról és megy a derengő lombok alá, a süppedő, puha talajon lépked. Kémleli a földet, a fák kiálló gyökerét, a letört, sikamlós gallyak alá fürkész. Gombákat talál.
Erzsók neszezést hall maga mögött, meg se fordul. Poszáta az vagy feketerigó, gondolja, és folytatja a kutatást. A motoszkálás pár méterrel előtte ismétlődik. Furcsa, vékony hang. Valami állati és egyszerre emberszerű nyökögés.
Erzsók felegyenesedik. A víztől túldagadt, méregzöld szárak szilárdan állnak a sárban, az elnyíló virágok helyén újak serkennek. Semmi különös lent. A lombok között, tőle pár méternyire alig észrevehetően mozdul valami. Erzsók mereszti a szemét, a fejét ingatja. Lép előre. Az arca megmerevedik. Nem kiált, pedig kéne.
Szikár, sötét pókként tűnik elő a rocker a ködös hajnali erdő lombjaiból, ereszkedik lassan lefelé. Se kötél, se szárny, se vitorla. A lombok széthajlanak, ahogy tárt karokkal, ájtatos tekintettel, félnyitott szájjal – egy kitartott pillanatra – ott lebeg. Aztán ereszkedik a föld felé. Fekete-fehér virágmintás inget, szegecselt Diesel bőrdzsekit, hozzá fekete bőrgatyát és klasszikus Fiorentini csizmát visel. Sötét haja csomókban, falfehér arcán, feketére kent szemhéján megfolyt a festék. Áthatóan, fejhangon sikolt. Folytonos, egy tónusú, ijesztően szép hangja szétterjed, leválik róla. Átveszik a lombok, tovább a virágok, a füvek, aztán a tócsák, az iszap és a sár. Az egész erdő merő, éteri sikoltás.